Az oroszlánok

A kivénhedt, zord fenevad kelet felé nézett a dombtetőn, mozdulatlanságában is erőt sugárzón. Tőle pár méterre tornyosult párja, kőkemény, pattanásig feszülő izmokkal. Mintha minden idegszálukkal valami távoli, csak őáltaluk érzékelhetőre összpontosítottak volna. A tó felől csupán a megszokott délutáni zajok szűrődtek fel, szőrük mégis fenyegetően borzolódott nyakukon. Ne közelíts, jelezte tartásuk, bár teremtett léleknek nem jutott volna eszébe odamerészkedni hozzájuk. Még a madarak is tisztes magasságból szemlélték a királyi párt.
Zsákmányukat a hím tartotta szájában, és a világért sem engedte volna ki fogai közül. A nemes állat talán a tolvajok miatt lett ilyen gyanakvó, hosszú élete során bizonyára nem egy keserves tapasztalatra is szert tett. A fenyegető póz is minden bizonnyal az esetleges betolakodóknak szólt. Lassan alkonyodni kezdett, de a pár még mindig nem mozdult helyéről.
Egyszerre emelkedőn kapaszkodó terepjáró zúgása, ajtócsapódás majd közeledő léptek zaja hallatszott. Az izgatott, hangos emberi beszédtől az oroszlánok szinte kővé meredtek.
- Ezt figyeld, tesókám! Oroszlán kertitörpével a szájában! Ilyen király cucca tuti, hogy senkinek nincs a környéken.