Az ördög és a zálogos

A zálogház egy árnyékos sikátorban húzódott meg, valahol félúton a közeli bank és a fehérre meszelt templom között. A szerény külső ellenére remekül ment az üzlet, divatosan borostás negyvenes tuljadonosa elégedetten dörzsölhette a markát. A betévedőt mégis azonnal elfogta egy furcsa érzés, hiszen az ilyesféle intézményekben megszokott aranyékszerekből, dísztárgyakból és órákból szinte csak mutatóban láthatott. Annál inkább szembetűntek a polcokat ellepő ezüst szelencék, mindegyikre egy-egy apróbetűs nevet gravíroztak. Ha valaki irántuk érdeklődött, csak egy "azok nem eladók" volt a szűkszavú válasz.
De még ennél is furcsábbak voltak a zálogos rendszeres ügyfelei, mosolytalan, fásult emberek, akik a néhány perces rövid egyeztetés után dolgukra tértek, hogy aztán néhány hét, esetleg hónap elteltével ismét megjelenjenek.
Egy későőszi délután azonban különös vendég lépett be a zálogház ajtaján. A kortalan, szikár alak nyugtalanságot ébresztett a legtöbb emberben, a zálogos azonban régi ismerősnek kijáró mosollyal üdvözölte.
- Rég járt erre. Mivel szolgálhatok?
A magas, komorarcú férfi szótlanul a kis üzlet közepére lépett, a polcokon sorjázó szelencéket vizslatta egy darabig. Hosszú esőkabátja zsebébe nyúlt, majd elővett egy hasonlót.
- Mit hozott? - kérdezte a tulajdonos érdeklődve.
- Rossz idők járnak mostanában - jött a rezignált válasz. - Még a magamfajtának is keserves. Ezért jöttem el megint.
- Hát igen, előbb-utóbb mindenki megtalál. De ne csigázzon tovább, ezúttal mit rejteget a szelencében?
- Ez itt egy széplélek. Verseket ír, de a kutya sem olvassa. Ráadásul egy fityingje sem maradt. Egy jó hónapja írta alá a szerződést. - mondta az ördög. - Megfogadtam, hogy megtartom magamnak, csak hát az én életvitelem komoly költségekkel jár. Az a rengeteg utazás, a kútbaesett üzletek, a nők, nomeg a játékszenvedély is soakt elvisz, hiába csalok.. De a legfélelmetesebb az, hogy mintha már senkit nem érdekelnék. Valahogy megváltoztak az emberek, manapság már csak a reklámoknak és a virtuális valóságnak hisznek. Hát, hogyan végezzem így a munkámat? Egy ideje egyre depressziósabb vagyok. Rá kellett döbbennem, hogy csodákat tenni én sem tudok. Az élet gonoszabb nálam. - tette hozzá sóhajtva. - Szóval mennyit adsz érte?
- Sokat nem nézek ki ebből a portékából. Ráadásul a múltkor is gyenge árut hozott, az a bankigazgató nem érte meg a pénzt. Már háromszor is itt járt visszakunyerálni a koszos uzsorás lelkét, de fizetni nem tudott eleget. Talán azt hiszi meghatódom néhány kamatláb hallatán? Nekem is élnem kell valamiből, nem? - méltatlankodott a zálogos. - Meg nem értett költőcskékkel pedig már egyáltalán nem foglalkozom. Nézzen oda, az a felső polc tele van velük.
- Akkor most mi legyen? - kérdezte lemondóan az ördög. - Nekem sürgősen bizonyítanom kell, ha megint nem teljesítem a kvótámat, mehetek vissza tüzet fújtatni, vagy ami még rosszabb, egy üst mellé felügyelőnek.
- Nem is tudom, nem is tudom - vakargatta az állát amaz. - Esetleg lenne egy megoldás. Ha a szolgálatomba szegődik, köthetünk üzeletet. Rengeteget érnek a kapcsolataim. Olyat sokat, hogy abból hosszú ideig gondtalanul ellehet. Ki tudja, talán egy műsorvezetői állást is ki tudok járni magának az egyik kereskedelmi tévében. Még az sem kizárt, hogy egyszer majd ismét a régi szelek fújnak és megint visszazökken minden a régi kerékvágásba.
Most az ördögön volt a vakarózás sora, hiszen ilyen ajánlatot még életében nem hallott. Percekig magába merülten álldogált, aztán szótlanul betette maga után az ajtót. Ám mire beköszöntött az első hó, a zálogos egy azóta is féltve őrzött szelencével gyarapította készletét.