A kapu

Már egész sötét volt mikor kisétált az udvarra és türelmetlenül kémlelni kezdte az eget. Az idő kellemes volt, hogy a virágzó gyümölcsfák üde illatának ölelésében elmerengjen a csillagokban. Alig néhány ragyogott élesen, hiszen a hold, a város fényeivel kéz a kézben tompította a kis fénypontokat. Boldognak érezte magát, örült a pillanat mámorító varázsának, amit régen érzett még egészen apró gyermekként. Amióta elhagyta a falut, és ebbe a külvárosi kertes házba költözött, ennyi maradt meg neki… a csillagok. Szabadnak érezte magát, úgy mintha bármelyik pillanatban képes lenne felrepülni a végtelenségbe, s mint a langyos fuvallat, álomként suhanni a vágyainak csillagképes tengerén.

***

A férfi leült az asztalhoz, és elővette táskájából gondosan rendezett iratait. Kínosan érezte magát, hiszen nem szerette a szónoklatokat, s most mégis azt várta tőle harminc kíváncsi szem, a hozzá társuló komoly ábrázattal. A pillanat apró gyöngyöket csalt a homlokára, s legszívesebben elhagyta volna a termet. Már átvillant az agyán, hogy hagyja az egészet, s odébbáll, de lábai reszketése meggátolta volna, s a tudat, hogy megölnék erőt adott neki, hogy akadozva bár de belekezdjen mondandójába.

- Uraim. Végre sikerült megtalálni az ellenszerét a minket fenyegető problémának. Engedelmükkel, az idő sürgetésére való tekintettel, amilyen gyorsan csak lehet a lényegre térnék…

Ahogy felvázolta a terveit a teremben lázas érdeklődést tanúsítottak a szürke és unalmas öltönyben fészkelődők. Tudták jól, hogy ez az egy lehetőségük maradt helyrehozni azt a hibát, melyet évtizedekkel ezelőtt őseik elkövettek otthonuk ellen. Félték a halált, félték, hogy bekövetkezhet az a katasztrófa, amit a nagykönyv előre megjósolt. Nagyon közelinek érezték a végzet hűs leheletének bűzös undorát. Szinte beleborzongtak, hogy minden, amit eddig elértek egy ilyen nemtörődömség miatt tönkremenjen.

- Már meg van a kiválasztott a feladatra… Sajnos nem lehetséges az, hogy áldozat nélkül véghezvigyük ezt a tervet… A tudósaink már kiszámítottak mindent az évek során… a helyzet évről évre romlik, s ezt az áldozatot meg kell hozni önmagunkért.

***

A csillagok közt, mint minden évben ezen a napon is óramű pontossággal feltűnt az a zöldes fényforrás, amit annyira szeretett látni… a televízió is hírt adott már róla, de ha tehette, csakis a szabadban nézte végig. Fontos volt neki. Annyira jó érzéssel töltötte el, hitte, hogy csakis Isteni eredetű jelenés lehet. Nem bízott a csillagászok állításában, miszerint valamilyen mágneses erőtér okozza ezt a fényjelenséget. Érezte ez sokkal több annál, mintsem a tudomány talányaira támaszkodók szavának hitelt érdemlő igaza.

***

Felkészítették az emberüket. A legfejlettebb gépbe kísérték, s kiadták neki a parancsot. Semmisítse meg. Mást nem mondtak, hiszen tisztában volt ő is a helyzet komolyságával. Tudta jól, hogy rajta áll vagy bukik milliók sorsa. A napjaikba évről évre beszivárgó gyilkos sugárzás már teljesen tönkretette a klímát, s ez ellen ő egyedül tehet. Az ő kezében van a jövőjük sorsa. Oly sok idő után végre rájöttek az őket pusztító kórság legyőzésének egyetlen módjára, s tudta, neve hősként vonul be a történelemkönyvek lapjaira.

Rázárták az ajtót. Nem érzett semmi félelmet, keményen, ahogy a kiképzésen belénevelték úgy várta az elkerülhetetlent.

***

A kíváncsi tekintete örökre beleveszett a jelenségből őrjítő sebességgel felvillanó éles fénybe, csakúgy, mint minden földi emberé a pillanatba, amit akkor csinált. Egy gondolat ezredrésze alatt, vált múlttá minden képzelet, minden hang és érzelem. Már nem volt senki, aki a gyümölcsfák édes illatában fürödve nézzen a csillagos égre, már nem nyomták el a város fényei a messzeségben ragyogó csillagok puha fényeit, már senki se látta a földről, amint a dimenziókapu mindörökre bezárul a hatalmas robbanás közepette… csak a hold nézte tétlenül, mint hullik atomjaira égi társa az űr némaságának különös mélyén.