A becsület

Elmúlt már hat óra is. András a latin könyve fölött ült. Már négy óra óta a könyvet bújta, de nem tudta megjegyezni a leckét.
Pedig holnap felmérőt fog írni. Borzasztóan fájt a feje, de nem ment el aludni. Pedig az apja nemsokára benyit a szobájába, hogy ágyba parancsolja. Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülét. Vajon az apja az?
Az ajtó kinyílt, de nem az apja, hanem az anyja dugta be rajta a fejét.
- Most már feküdj le fiam – mondta.
András fölállt az asztaltól. Nehezen oda vonszolta magát az ágyához. Lefeküdt rá és nyomban elaludt.
Másnap reggel arra ébredt, hogy elmúlt a fejfájása. Eszébe jutott a felmérő latinból, meg az is, hogy a lecke nem költözött bele a fejébe. Fölöltözött hát és elindult az iskolába.
Mikor belépett az osztályterembe, észrevette, hogy mindenki a latin könyvét bújja. Leült a padjára, majd a változatosság kedvéért, Ő is elővette a könyvét.
De a latin csak nem akart a fejébe szállni. Pedig ő jó tanuló volt. Latinból például csak jelese volt.
Nyolcat ütött az óra.
A terembe belépett a latin tanár. Elegáns, sötét zakó volt rajta. A haja rövidre volt nyírva. Magas, érős testalkatú ember volt. Leült a tanári asztalhoz, majd letette az osztálynaplót.
- Lapot elő venni – mondta.
Az osztály szó nélkül teljesítette a tanár kérését.
- Kérem az osztályt, hogy írja le az ötödik leckét.
Az osztály nagy része körmölni kezdett.
András csak ült a lapja felett. Fel írta a nevét és a lecke címét.
Tíz perc telt el így.
Kopogtak.
- Igen.
Az ajtó kinyílt. Belépett rajta a Kovács tanár úr.
- Kijönnél egy percre? – kérdezte.
A latin tanár fölállt, majd kiment.
Ebben a pillanatban kinyíltak a latin könyvek, hogy kimásolják a diákok az ötödik leckét. András keze megremegett, de nem vette elő a könyvét. Pedig itt az alkalom. A keze elindult a könyve felé.
„ Nem szabad ” gondolta.
Megállt a keze. Rápillantott az ajtóra, majd a könyvére. Behunyta a szemeit.
Döntött...
Ő becsületes gyerek. Inkább szerez egy „ becsületes ” elégtelent, mint egy becstelen jelest...