Szerelem

Egy terebélyes tölgyfa alatt hűsöltem a símogató gyepen. Alig érzékelhető szellő fújdogált, s én teljesen belefeledkeztem a nyáreleji sötétzöld lomb játékába, a szertefutó ágak és a levelek ismétlődő, mégis mindig megújuló táncába. Révület fogott el, hasonló ahhoz, amit éjszaka az óceánparton érez az ember a hullámok öröktől tartó verését hallgatva.
Szinte eggyé váltam a lombkoronával, az itt-ott átbukó és megcsillanó fénysugarakkal. Megszűntem önállóan létezni, úgy tűnt, az egész világegyetem átzuhog rajtam. Néhány percre teljes valójában lüktetett bennem az élet.
A különös madár egészen magasan, a hatalmas fa legfelső ágain hintázott. Talán észre sem vettem volna, ha hirtelen nem önt el a felismerés, valaki figyel. A rőt-arany madár, talán egy hajdanvolt istenség idézte meg valamely emberi szem elől rejtett dimenzióból, mozdulatlalanul gubbasztott, mégcsak meg sem rebbent. Kecses sziluettje el-eltűnt odafent a ringatózó ágak takarásában.
Ki tudja miért, de amióta megpillantottam, nem tudtam levenni róla a szemem. Megpróbáltam kitalálni, vajon miféle lehet, ám néhány perc elteltével megbizonyosodtam, hogy hozzá hasonlót még sohasem láttam. Nem mertem félrenézni, féltem, hogy káprázatként szertefoszlik, mindörökre elillan.
Eközben továbbra sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy merőn figyel odafentről, minthacsak akarna tőlem valamit. Sőt, a láthatatlan köteléket egyre erőteljesebbnek éreztem közöttünk.
Csak elálmosodtam és a képzeletem űz velem tréfát, ötlött az eszembe, ám ekkor, akárha olvasott volna a gondolataimban, a csodálatos lény alig észrevehetően elvált a kapaszkodójától, s lejjebb suhant, hogy a fa egyik hozzám közeleső alsó ágán ismét megtelepedjen. Immár semmi kétségem sem maradt, a légies teremtmény nem a fantáziám szülötte, s arra is ráébredtem, hogy jelenléte nem lehet véletlen, mitöbb, aznapi furcsa révületemnek is ő a forrása.
Valótlan szépségével egészen megigézett. Még akkor sem mozdultam, amikor egyetlen puha csapással a mellemre lebbent. Felnézett, egyenesen a szemembe, a válaszomra várt. Ellenállásra képtelenül, alig láthatóan biccentettem.
A rőt-arany madár ismét rámemelte bársonyos tekintetét, én pedig hagytam, hogy bíbor csőrével vájni kezdje a szívem.