A boldogság képlete

Szirtes professzor, a matematikai tudományok doktora, 45 éves korára kissé meghasonlott. Habár foglalkozását művészetnek, és csak elhanyagolható mértékben bármiféle gyakorlati haszonnal kecsegtető tevékenységnek tartotta, mégis zavarta, hogy saját serdülőkorú gyermekeinek sem sikerült elmagyaráznia, vajon mi értelme van a munkájának, ha azt rajta kívül legfeljebb néhány száz másik ember képes értékelni a világon.
Arra a kérdésre pedig végképp nem talált megnyugtató választ, hogy egy középkorú férfi az átlagot messze meghaladó szellemi kapacitását miért olyan foglalatosságra pazarolja, amely láthatólag semmiféle megbecsülést nem hoz számára.
Ezért néhány válságos hét után Szirtes professzor úgy döntött, életében legalább egyszer megmutatja, hogy hasznosat is képes alkotni. Biokémikus kollégáival rendszeresen konzultálva és fél tucat szakkönyvet áttanulmányozva, munkához látott. Félretette korábbi munkáit és csak a kitűzött feladatra összpontosított, melyet még felesége előtt is titokban tartott. Hogy senki se zavarja, éjszaka dolgozott, és az egyetemre is csak óráit leadni járt be. A folyamatos szellemi erőfeszítéstől Dr. Szirtes arca beesett, s néhány hónap alatt észrevehetően lefogyott. Családtagjaival rendkívül szűkszavúan érintkezett, hosszúra nőt körmét pedig csak felesége utasítására vágta.
Nyolc hónapi megfeszített munka után gyermekei legnagyopp meglepetésére egy nap váratlanul borotváltan, és ami még ennél is fontosabb, mosolyogva ült le reggelizni. Szinte nyoma veszett korábbi már-már állandósult hol magába forduló, hol pedig elrévedő arckifejezésének.
- Megoldottam az emberiség egyik alapvető problémáját! - közölte a matematikaprofesszor vidáman csillogó szemmel. A többiek már megszokták, hogy a családfő időnként furcsa és értelmetlen dolgokról beszél, ez azonban még a szokásosnál is képtelenebb állításnak tűnt.
- Bebizonyítottam, hogy ez a formula itt nem más, mint az emberi boldogság matematikai modellje - folytatta Dr. Szirtes egy papírlapot lobogtatva.
- Helyes alkalmazásával a földkerekség minden lakója boldoggá tehető. Csak legyen elég nehézvíz! - fűzte még hozzá.
Szirtes professzor természetesen egy pillanatig sem számított osztatlan elismerésre családtagjai körében. Ezt a lehetőséget már régen eljátszotta, ám annyi átvirrasztott éjszaka után mégiscsak kikívánkozott belőle a dolog.
Újdonsült optimizmusából az otthoni érdektelenség dacára sem veszített, hiszen rendkívüli jelentőségű felfedezést tett. A tanszékre beérve azonnal telefonálgatni kezdett befolyásos ismerősei segítségét kérve.
Az államtitkár három hét múlva fogadta.
- Szakértőink áttanulmányozták a dolgozatát és jelentésükben megemlítik, hogy az Ön által használt matematikai eszközök és újszerű formalizmus meghaladja a tudásukat. Különösen nehezen követhető a bizonyítás azon szakasza, melyben a professzor úr arra a következtetésre jut, hogy az átlagos boldogságszint eléréséhez a gondolatgazdagság négyzetével arányos mennyiségű nehézvíz szükséges. Szumma szummárum, elemzőink szerint az Ön eredményei túlságosan elméleti színezetűek, de még ha hihetünk is nekik, a szükséges mennyiségű nehézvíz előállítása igen költséges. Másrészt, ami még ennél is sokkal fontosabb: kell nekünk egy országnyi boldog ember? Ki fog akkor dolgozni? Egyáltalán mivel motiváljuk őket, ha napi fél liter nehézvíztől életük végéig nagyszerűen érzik magukat? Professzor Úr, köszönöm, hogy megkeresett, de a munkája egyelőre nem aktuális. Talán majd néhány száz év múlva újra érdemes lesz elővenni. A matematikában nem olyan szokatlan ez, igaz?
Dr. Szirtes nem erre számított. Eddigi egyetlen kézzelfogható eredményét is túlságosan elméletinek és haszontalannak minősítették. Irodájába érve utoljára ismét átfutotta a harminc teleírt lapot betöltő bizonyítást. A végezetül adódó elegáns formula láttán megcsóválta a fejét.
- Boldogok a lelki szegények - dörmögte a professzor, majd az egész paksamétát a fiókjába gyömöszölte. Ott porosodik azóta is.