Kommunikáció

Rövid értekezésemben a leszármazottak témafüggő kommunikációs hajlandóságának mértékét, és ezek verbális megnyilvánulását veszem górcső alá.

Az „A” típusú utód, akit egyszerűen beszédesnek aposztrofálnék, arra a kérdésre, hogy mi volt ma az oviban/suliban/napközistáborban, háború és béke terjedelmű válasszal örvendezteti meg felmenőit. Élménybeszámolójának folytatásos adaptációja kitart a lefekvés utánig, amikor is a kisded, már alvó szüleit is képes újra éber állapotba hozni akként, hogy alvó nemzője szemhéját manuálisan nyitott állapotba hozza, és a "csak még ezt hallgasd meg apa..." kezdetű félórás körmondatával újra álomba ringatja a félig alélt szülőt.
A „B” típusú utódot eszmefuttatásomban, szűkszavúnak definiálom. Ő az, aki attól a perctől kezdve, hogy érthető szavakkal kommunikálni kezd, egy fő, és egy variáns mondatot használ, a fent említett kérdésre, mármint hogy mi volt az oviban/suliban stb.. A fő, és az esetek 95%-ban elhangzó válasz: minden jó. Az évek telnek, a kisded felnő, és az érdeklődő szülő a bölcsődétől az érettségiig ezzel a mondattal van kifizetve: minden jó. Ez a mondat persze nem azt jelenti, hogy semmi sem történt, tévedésbe ne essen a mélyen tisztelt hallgatóság. Ez a mondat azt jelenti, hogy a ded számára semmi említésre méltó dolog nem történt, VAGY elfelejtette. DE, ettől a mondattól, még nem árt, ha a szülő belenéz üzenőbe, ellenőrzőbe, esetleg végig vizslatja az összes füzetet, már ameddig ez ellen az utód nem tiltakozik erőteljesen. A tiltakozás az évek múlásával egyre erősödik, és van egy pont, amikor ha nem akarja a felmenő, hogy gyermeke szülőgyilkosságért a fiatalkorúak börtönébe tengesse napjait, jobb, ha letesz vizslatási, és kotrigálási szándékáról.
A másik, az esetek 5%-ban elhangzó válasz: nem akarok róla beszélni. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a szülőt itt enyhe gyomorgörcs keríti hatalmába, ami lassan kúszik felfelé a nyelőcső irányába és hazáig próbál valamiféle magyarázatot kicsikarni a tekintetben, hogy vajon miért nem akar róla beszélni. Azt, hogy miről, remény sincs megtudni az utódtól. Talán, majd a tanerőtől előbb-utóbb, és csak reménykedni lehet benne, hogy nem a kicsapásáról, esetleg igazgatói rovójáról-nagy vörös iskola pecséttel cizellálva – nem akar szót ejteni a kisded.
A „B” típusú, szűkszavú utód azonban, egy pillanat töredéke alatt változik át „A” típusú, beszédes gyermekké, amint szülő témát vált, és a kisded érdeklődésének megfelelő ügyrendi pontokat feszeget, mint például: elmenjünk-e korcsolyázni a hétvégén, vagy, elmennél-e táborba a tavaszi/őszi szünetben, esetleg mit kérsz karácsonyra a Jézuskától.
A kamaszkorba lépő utód, azonban minden témában megmarad az „B” típus kritériumai között, „A” típusra csak akkor vált, amikor legjobb barátnőjével/barátjával kerül kommunikációs viszonyba, de mivel eszmefuttatásom tárgya, a szülő-gyermek verbális viszony, így ennek a kommunikációs kapcsolatnak boncolgatása nem témája mai előadásomnak.
Tehát, akár „A”, akár „B” típusú utóddal próbálunk kommunikálni, sok-sok türelem szükségeltetik. Mindig legyen kéznél (A típus) leukoplaszt, illetve (B típus) harapófogó –ha már végképp nem bírunk úrrá lenni a helyzeten. Minden esetre ne essünk kétségbe, és bízzunk abban, hogy az a húsz-huszonöt év, hamar elillan, és már legfeljebb az utódnak lesznek kommunikációs problémái velünk, a nagyothalló készüléket használni nem hajlandó felmenőjével.