Még világ a világ

Ez a nap is olyan volt mint a többi. Se nem jobb, se nem rosszabb. A fiatalembert, akinek a mellén lévő kártyán az őt ábrázoló kép alá nagy betűkkel a Pál nevet biggyesztették, majdnem meghalt az unalomtól. Reggeltől estig jöttek az emberek, kifizettek neki sok-sok tíz-ezeret olyan semmiségekért, amire nem volt szükségük, és néha még csak nem is köszöntek vissza. – Biztos azt hiszi, hogy én is a pénztárgép része vagyok. – gondolta néha, de nem különösebben foglalkoztatta más emberek gondolata. Csak ült, húzogatta a termékeket, hallgatta az éles csipogást, amikor az a nyomorult lézer beolvasta a vonalkódot, elvette a pénzt, visszaadta a különbözetet, és soha többé nem gondolt a vevőre.
- Kezicsókolom. – mondta érthetetlenül, mikor a következő nő odaért. Nem nézett rá, és nem is figyelt arra, hogy válaszolt-e a köszönésre. Fogta az árut, és húzogatta a lézer fölött. – Legyen szíves, tolja ide a kosarát mellém! Köszönöm.
Egy liter dobozos tej, isten tudja látott-e tehenet, egy kilo kenyér, aminek a szaga sem volt már egészen tiszta, joghurtok, mindenféle ízben és minőségben, hajápoló szerek, és egy nagyon hasznos lámpa, ami csak kicsi fényt ad éjjel, ezért nem zavar, de mutatja az irányt. – Hogyan is tudtunk eddig irányfény nélkül aludni? – gondolta, és a szája sarkában egy kicsike mosoly jelent meg.
- Ezernyolcszázhetvenöt lesz összesesen.
A nő kifizette, és továbbment. Pál nem nézett utána, nem is érdekelte, akár föl is fordulhatott volna, akkor sem áll föl a helyéről.
- Kezicsókolom. – mondta megint egy nőnek, aki nem köszönt vissza. Ő automatikusan mellé tolta a kosarat. Nem kellett mondani. Ez egy kis örömet szerzett neki, hogy nem kellett megszólítania fölöslegesen.
Cukor, tejföl fagylalt, ami ugyan műanyag volt, de jó ízű, gyertya, és bicikli pumpa. A nő fizetett, visszaadta a különbözetet, és a blokkot, és látta, hogy a nő a blokkot olvasva tolja arrébb a kocsit. – Ez kötekedni fog. – gondolta.
- Jó napot kívánok. - Egy férfi tolta mellé a kocsit.
- Elnézést! – szólalt meg fülsiketítően éles torokhangján a nő majdnem fellökve a férfit, aki megállt a pénztár mellett. Itt már nem volt választása a fiatalembernek, rá kellett néznie.
Lassan fölemelte a fejét, és meglátta az asszonyt. Egy enyhén molett rosszul öltözött ötvenes volt.
- Tessék. – szólalt meg ő is, annyira udvariasan, amennyire lehetett.
- Ez a pumpa nem ilyen árban van a prospektusban írva. – mutatta a nő az újságot. Százassal kevesebbet írtak ott ki. Tudta, hogy ebből még lehet galiba, de nem érdekelte, majd ha erre jár valamelyik kollégája szól neki. Most azonban ki vett egy százast a zsebéből, és odaadta.
- Tessék. Viszlát! – mondta, és már nem is törődött vele.
Élesztő, liszt, csokis keksz, banán, amit meg is kellett mérnie, ásványvíz, majdnem megszakadt, amikor az egész zsugorral átemelte a pult fölött, és ennyi. Ott volt a kis pöcök, ami jelezte a következő vásárló portékáinak kezdetét.
- Most pedig ide az összes pénzt! – szólalt meg a férfi ideges hangon egy pisztolyt tartva a feje felé.
- Nem adom. – mondta halkan nyugodtan a fiatalember. – Sőt én kérek ezerkettőszáz ötven forintot.
- Azt mondtam ide a pénzt, különben lepuffantom.
- Puffantson! Nem gondolja, hogy elvesztem az állásomat egy ilyen senki miatt, mint maga?
- De …
- Mit de!... Mit de? Adja ide a pénzt, ezt a sok szart meg pakolja a kocsiba és húzzon innen, vagy húzza meg azt a ravaszt, ne sajnáljon, nincs miért, tessék kinyitom magának a kasszát. Ha lelőtt magáé lehet az összes pénz. – mondta Pál, kinyitotta a kasszát, és a fejéhez húzta a fegyver csövét. - Gyerünk! Ne várjon semmire! Küldje az agyamat a másik kasszára.
Az emberek közt morajlás hallatszott, mindenki odagyűlt, megnézni mi van, de senki nem tett semmit. Volt, aki egyszerűen tovább ment, mintha nem is vette volna észre, mások idegesen kezdtek nézelődni jobbra-balra, nehogy nekik bajuk essen. A kollégák szörnyülködve nézték a jelenetet, de nem történt semmi.
- Gyerünk már! Mindenki magára vár! Nincs másik kassza, feltartja a sort. Lőjön, hogy minél hamarabb túl essünk rajta. – mondta még utoljára, és érezte, ahogy a kezében marad a fegyver. A férfi elengedte, és elsírta magát.
- Én nem akartam rosszat… Csak… csak… - hüppögte, és előkotorta a pénztárcájából a pénzt. Odaadta a fiatalembernek.
- Na! Ne sírjon már, nincs semmi baj. Itt a visszajáró, menjen, és vigye a banánt a gyerekeknek. – mondta, és átölelte a férfit, aki a zokogástól nem tudott elindulni.
Egy percen belül a férfi elment, nem tartóztatta senki. Pál visszaadta neki a fegyvert, és leült a helyére. A kollégák odasereglettek köré, de nem törődött velük.
- Honnan tudtad? – kérdezte valaki, új volt, nem tudta még a nevét, és valószínűleg nem is fogja megjegyezni olyan hamar el fog menni.
- Nem tudtam. – válaszolta türelmesen.
- Meg is ölhetett volna. – mondta ugyanaz.
- Reméltem, hogy megteszi. – hangja nyugodt volt, mintha nem történt volna senmi. Megvárta, míg mellé tolják a kocsit, és ismét dolgozni kezdett. – Kezicsókolom. – mondta, és húzogatni kezdte az árut a szalagról.
Só, öblítő, fagyasztott pizzalap, és más fontos dolgok, hogy jól érezzük magunkat egész nap, minden nap, míg világ a világ…