Galambokat etető asszony

Az asszony felébred. Tekintete az óra számlapjára téved. Negyed tíz. Ismét fél órával később ébredt a megszokottnál.Megfordul az ágyban, hasra fekszik. Néhány pillanatig így marad, utána felső testével felemelkedik, két könyökét maga mellé húzza, és rátámaszkodik. Tenyerét egymás felé fordítja, ujjai összefonódnak és két hüvelykujjával megtámasztja állát.
Kócos, hosszú fürtjei meredten csüngnek alá.
Az öreg, ráncos arcon - melyen itt-ott az ifjúság nemes-szép vonásai sejtetik magukat - halvány mosoly suhan át, midőn az éjjeliszekrényen levő fényképre tekint.
A fényképről egy tizenéves fiú és leány mosolyog reá. Két gyermek, melyet ő hozott a világra, kiket a Világ háborúja vett el tőle.
- Jó reggel, mama - mondaná a leányka.
- Jó reggelt, édes anyácskám - üdvözölné a fia. Nagyon szerette mindkettőt, de a fia, az kedvesebb volt számára. Talán azért, mert gyengédebb volt hozzá, mint a leány.
Képek sorozata táncol el szeme előtt: évek hosszú sora. Kifogástalanul öltözött, kék szemű férfi, amint felkéri táncolni… holdfényes, izzó szerelemben töltött éjszaka… majd babasírás… utána még egy… a gyermeknevelés bosszúságai és örömei… vészt jósló felhő a fejük felett, ezt követően pedig - nemsokára - a gyűlöletes háború: sziréna, sötétség, bombák robbanása, fölfegyverzett, jéghideg arcú katonák, erőszak és gépfegyverugatás… és végül egyedüllét, csend.
A hideg verejték kiüt a homlokán, bőrén a libabőr sokasága.
Felül az ágyon, könnyes szemmel ismét a fényképre néz, majd játszi könnyedséggel elrúgja magát az ágytól, és öltözni kezd.
Reggelijét - egy darab kenyeret, melyet máskor vajjal kent meg - már útközben fogyasztja el.
Minél közelebb ér a parkhoz, annál gyorsabban szedi lábait, nehogy elkéssen. Nem lett volna szabad így elábrándoznia. Már biztosan elkeseredetten várják. Lehet az is, hogy beleuntak a várakozásba, és csalódottan tovalibbentek, hátra-hátranézve, nem tűnik-e fel etetőjük imbolygó alakja.
Lihegve érkezik meg, a nap szárította, eső mosta, jég verte fapadhoz. A pad előtt, a rég letaposott, elszáradt füvön üresség…
Fájdalmasan, mint a halálosan sebzett vad, lerogy a padra. Táskájából remegő kézzel elővesz egy szelet kenyeret. Morzsolgatva aszott ujjai között, a földre szórja.
Felnéz a légbe, és énekelni kezd. Először halkan, alig hallhatóan, majd mind hangosabban, s közben a szeméből alápergő könnyek égetik a ráncokat az arcán.