Az ügy

Az egész úgy kezdődött, hogy észrevettem. Igen. Éjjel felébredtem mert zajt hallottam. Rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. De aztán elült a zaj és elaludtam. Reggelre már csak egy rossz álomnak tűnt. De aztán megláttam. Megláttam a letagadhatatlant. Az árulkodó nyomot, amit a felelőtlen éjjeli betolakodó hagyott maga után. Egy semmivel össze nem téveszthető ürüléknyomot. De már nem volt rá idő. Egész nap nyomasztott az a Valami. Féltem. Igen. Féltem a Valamitől. Állandóan csak az járt a fejemben, hogy fogom ma álomra hajtani a fejem, mikor ekkora veszélynek vagyok kitéve.
Apámat nem érdekelte az ügy. De anyámat határozottan zavarta. Már korábban is megtörtént ez velem. Most is tisztán emlékszem. Teljesen magamra hagytak. Egyenesen „halucinátornak” nyilvánítottak. Kínkeserves három napom volt. De én tűrtem. Pedig féltem. Mert akkor is jött a Valami. Éjjel hangokat hallottam, surranást meg nyüzsögést, meg nyikorgást meg kaparást, meg … . De kinevettek. Ezért is nem foglalkozom most az esettel.
Ebéd után anyám elhatározta, hogy ez így nem mehet tovább, ennek véget kell vetni punk-tum. Le kéne leplezni valahogy. De hogyan, mivel? Hát mivel ebbe bele is lehet őrülni.
Először csapdát állított. Nem is egyet. Különbözőeket. De nem vezetett eredményre. És aztán a húgom javaslatára, bevetették a Különleges Egységet. Az Egység körülszimatolt a lakásban. Keresett, kutatott de nem talált semmit. Hiába, én már rég megmondtam, hogy ezek a specialisták nem érnek semmi.
Mikor már teljesen feladták volna. A húgom eget rengető sikításban tört ki. Mert ott volt. Ott feküdt vérbe fagyva a Valami a küszöb előtt. Elállt a lélegzetünk, az Egység pedig egy vesztes detektív büszkeségével bámulta.
Hát ilyen csúf véget ért. Még az a megtiszteltetés sem érte, hogy az a lusta macska fogja meg. Szerencsétlent anyám csukta az ajtó és s küszöb közé véletlenül.
De azért adózzunk egy perc néma csenddel a hősi halállt halt, bátor egér emlékének, aki le, mert jönni a padlásról.

Félek! Félek haza menni.