Sámsemék csodálatos gépe

Pamuhihőke idegesen járkált a házban. Tébelt itt, lábolt ott, téblábolt mindenütt, de valahogy nem találta a helyét. Benézett az ágy alá, bekukkantott a szekrénybe, kitárta még a fürdőszoba ajtaját is, de hiába, a helyét csak nem lelte meg.
Mi lehet a baj? - töprengett Pamuhihőke. Leült az ablak elé egy székre, fejét a kezébe temette és úgy gondolkodott. De nem jutott eszébe semmi. Felállt és járkálni kezdett.
Sétált fel s alá, ide és oda. Közben a fejét törte.
Megvan! - jutott hirtelen eszébe. - Tudom már, miért nem találom a helyem. Mert valami hiányzik. Illetve nem is valami, hanem inkább valaki.
Sámsemék!
Na jó, de miért hiányzik? Persze. Azért hiányzik, mert szükségem van rá. Kell, hogy itt legyen. És kész.
Egyébként is, hol van Sámsemék?
Pamuhihőke kinézett az ablakon. A tavat látta, az erdő szélét (illetve tulajdonképpen a közepét, hiszen a tó az erdő közepén volt), de Sámseméket nem látta sehol.
Hol késik ez a Sámsemék? Ez a pipogya, ez az önző, ez a kíméletlen! Na, azért ne szidjuk - csitítgatta magát Pamuhihőke -, hiszen a legjobb barátom. Csak nincs itt. De miért nincs itt, mikor éppen szükségem van rá? Biztosan azért nincs itt, mert éppen jön. Ugyanis rám gondol. Érzi, hogy szükségem van rá, és éppen úton van hozzám. Hát akkor várok.
És Pamuhihőke várt. Várt öt percet, tizet, de hiába. Sámsemék nem érkezett meg.
Ezt nem értem - csodálkozott Pamuhihőke -, hogy lehet, hogy nincs még itt? Már rég itt kéne lennie! Persze, persze. Hiszen mindjárt kopog. Számolok tízig, és mire a végére érek, bekopog.
Pamuhihőke elkezdett számolni. Mikor a tizet kimondta, kitárta az ajtót. Az ajtó előtt azonban nem állt senki.
Hát ez a Sámsemék! - bosszankodott Pamuhihőke. - Nem érzi, hogy milyen bajban vagyok?... Milyenben is? - torpant meg egy pillanatra. - Ja, igen. Téblábolok fel s alá, és nem találom a helyem, mert hiányzik Sámsemék.
Hát, ha a hegy nem megy Mohamedhez - sóhajtott fel kis idő múlva lemondóan Pamuhihőke -, akkor majd én megyek Sámsemékhez.
Felkapta kabátját és sietve elindult a tó partja mentén. Bár a tó kicsi volt, jó időbe tellett, míg átért a túlsó oldalára, Sámsemék házához. Útközben egyfolytában mérgelődött. Még ilyet - morogta -, szép kis barát, mondhatom! Az embernek micsoda borzasztó szüksége van rá, ő meg kényelmesen terpeszkedik otthon a székében. Vagy alszik. Vagy akármit is csinál. Várj csak Sámsemék!
Be sem kopogott, csak lihegve berontott a házba. A szoba közepén Sámsemék állt, mellette egy hatalmas vasdobozforma valami. A doboz nagyobb volt, mint maga Sámsemék.
Mikor hátrafordult és megpillantotta Pamuhihőkét, Sámsemék mérgesen toppantott.
- Na végre! Hát meddig kell rád várni! Már azt hittem, hogy nem is jössz. Itt állok, és nem találom a helyem, keresem az asztalfiókban, a fotelban, az ágyban és mindenhol, miközben milyen nagy szükségem van rád! Hát nem érezted, hogy mennyire várlak? Milyen barát vagy te?
Pamuhihőke meglepetésében először alig tudott megszólalni. Aztán azért csak megtalálta felháborodott hangját.
- Micsoda? Te nem találod a helyed? Vedd tudomásul, hogy én nem találom a helyem, és nekem van szükségem terád! Azon kívül én vártam rád órákig, de mivel te nem jöttél -, pedig tízig is elszámoltam -, hát elszaladtam hozzád. De te! Te miért nem jöttél?
- Nem jöhettem, nem jöhettem - mondta kicsit lecsillapodva Sámsemék. Úgy látszott, kiadta már mérgét. - Ugyanis szerkesztettem egy gépet. Egy nagyszerű gépet! Egy csodálatosat! Egy zseniálist! Egy...
- Netán ezt itt? - mutatott Pamuhihőke a hatalmas dobozra. Úgy látszott, hogy ő sem haragszik már. Hiába, mégiscsak barátok voltak. Méghozzá a legjobbak.
- Ezt! - bólintott büszkén Sámsemék. - Nézd csak meg! Szép mi?
- Nem - mondta kertelés nélkül Pamuhihőke -, kifejezetten ronda. Ezenkívül tud egyebet is?
Sámsemék sértődötten elfordult. - Megsértettél. Szívembe vájtál. Elkeserítettél. Ez neked ronda? Azt hittem, hogy leülsz a csodálkozástól és azt hebeged: ezt te csináltad Sámsemék? Egyedül? Ezt a nagyszerűt? Ezt a csodálatosat? Ezt a zseniálist?
- Jó, jó! - csitítgatta Pamuhihőke, aki megbánta már, hogy ilyen meggondolatlanul ócsárolta barátja művét. - De azért áruld el, hogy mitől olyan nagyszerű. Mitől csodálatos és zseniális? Mert én csak annyit látok, hogy ez egy nagy, ronda doboz.
Sámsemék sóhajtva feladta a hiábavaló küzdelmet, hogy Pamuhihőke előtt felfedje a gép szépségét.
- Sokkal fontosabb, amit tud! - magyarázta. - Ez egy csodagép!
- És mit tud? - kíváncsiskodott Pamuhihőke. Ennyi bevezetés után már valóban kíváncsi volt a gép értékeire.
Sámsemék lelkesen folytatta. - Mindent tud! Mindent! Érted Pamuhihőke? Mindent!
- Jó, jó, de mégis mi az a minden? - firtatta tovább Pamuhihőke. - Tud például vasalni?
- Vasalni? - legyintett fölényesen Sámsemék. - Ilyen közönséges dolgokkal természetesen nem foglalkoztam.
- Szóval tud vasalni, vagy nem?
- Nem tud. És nem tud főzni, mosogatni és porszívózni sem! - Sámsemék ismét méregbe gurult. - Hát nem érted Pamuhihőke, hogy ez nem egy ügyes, hanem egy okos gép?
- Nyögd már ki, édes Sámsemék, hogy mégis mit tud ez a szép, csodálatos és zseniális gép! - könyörgött Pamuhihőke.
Sámsemék várt egy kicsit a hatás kedvéért, majd sejtelmes hangon, mint aki nagy titkot árul el, kibökte.
- Mindenre tud példát mondani!
- Micsoda? - húzta fel szemöldökét értetlenül Pamuhihőke.
- Nem gondoltad volna, mi?! - kiáltott fel diadalmasan Sámsemék.
- Nem, nem... - mondta zavarodottan Pamuhihőke -, őszintén szólva nem egészen értem még, hogy mit csinál a géped. Mi az, hogy példát mond mindenre?
- Ezt nem gondoltam volna rólad Pamuhihőke! A legjobb barátomról! Hogy gúnyt űzöl belőlem. Kicsúfolsz. Tőled ezt nem vártam volna...
Pamuhihőke átölelte Sámseméket és megsimogatta a fejét. - Édes Sámsemék! Ne haragudj rám, de én valóban nem értem, hogy mit tud ez a gép! Kérlek, kérlek magyarázd el nekem!
Sámsemék némi hitetlenkedéssel nézett Pamuhihőkére. - Tényleg nem érted?
- Tényleg.
- Nem csak gúnyolódsz?
- Nem hát! Végül is mit jelent az, hogy mindenre tud példát mondani?
Sámsemék ismét emelkedettebb hangulatba került. Büszkén folytatta magyarázatát.
- Hát, bármit kérdezel tőle, tud rá példát mondani. De próbáljuk ki!
- Jó - mondta sóhajtva Pamuhihőke, aki már látta, hogy hosszú időre lesz szüksége, míg megérti a gép nagyszerűségét. Hátradőlt a széken, és úgy várta a nagy attrakciót.
- Például - hadarta izgatottan Sámsemék -, kérjük meg a gépet, hogy mondjon egy példát a székre.
- Mire? - nézett értetlenül Pamuhihőke, aki azt hitte, nem jól hall. - Székre?
- Igen. Székre. - Sámsemék megint dühbe gurult. - Székre! Aminek négy lába van, támlája, és ülni lehet rajta! Szék. Tudod már mi az?
- Tudom, tudom. - Pamuhihőke nagyot sóhajtott és elhatározta, hogy a továbbiakban meg sem szólal, bármi következzen is. Úgy látszik, ezt a kitűnő gépet ő már sohasem értheti meg. - Folytasd Sámsemék!
- No. Akkor most kapcsoljuk be gépet!
Sejtelmes búgás töltötte be a szobát. A gép, a csodálatos, a zseniális feléledt. Sámsemék megnyomott egy gombot, elfordított egy kart, majd egy jó nagyot belerúgott a gépbe. - Még vannak kisebb érintkezési problémák, tudod - magyarázta -, de azért kitűnően működik.
A gépen kigyulladt egy piros lámpa, majd egy zöld. Sámsemék tagoltan, lassan azt mondta a gépnek:
- Mondj egy széket!
A két lámpa pislogott egyet, előbb a piros, majd a zöld. Kicsit később a gép rekedtes, borízű hangon megszólalt.
- Jenő, a szék.
- Ez az! - ujjongott Sámsemék. - Látod Pamuhihőke milyen jól működik! Most kérdezz tőle te valamit!
- De...mit...mit kérdezzek tőle? - nyögte Pamuhihőke, aki még mindig nem tudta felfogni, hogy végül is miben rejlik a mutatvány lényege.
- Hát amit csak akarsz - tárta szét kezét Sámsemék, mint aki az egész világot nagylelkűen Pamuhihőke lábai elé helyezi. - Kérdezz amit csak akarsz! Házat, lepedőt, virágot, bármit.
- Hát - kezdte tétován Pamuhihőke, mivel még mindig nem volt biztos abban, hogy jól érti-e a feladatot -, akkor mondj egy házat!
A gép most már villanásnyi szünet nélkül válaszolt.
- Jenő, a ház.
Pamuhihőke zavartan Sámsemék felé fordult. - Ez...ez sajnos nem jó...ugyanazt mondta.
- Hogyhogy nem jó? - nézett vissza sértődötten Sámsemék. - Hiszen válaszolt!
- Na jó, de ugyanazt mondta! - ellenkezett félénken Pamuhihőke.
- Már hogy mondta volna ugyanazt! Az előbb azt mondta Jenő, a szék, most meg azt, hogy Jenő, a ház. Ez nem ugyanaz!
Pamuhihőkének ekkor már végképp elfogyott a türelme.
- Ne haragudj édes Sámsemék, de ez egy nagy marhaság. Egyáltalán mi az, hogy Jenő a szék, meg Jenő a ház! Jenő az Jenő. Nem szék, meg ház.
- Te nem akarsz megérteni semmit! - fortyant fel dühödten Sámsemék. - Igenis egy ház, meg egy szék neve is lehet Jenő. Miért ne lehetne egy széket Jenőnek hívni? Mondd meg, miért nem?
- De miért hívják a házat, meg a széket is Jenőnek?
- Miért, miért! Te még nem hallottál két egyforma nevű emberről? Dehogynem! Nahát. És miért gondolod, hogy csak az embereknek lehet egyforma nevük?
- Jó, legyen - adta meg magát sóhajtva Pamuhihőke -, de akkor hadd kérdezzek még egyet a géptől!
- Parancsolj!
A gép halkan zümmögve, kívülállóként terpeszkedett a szoba közepén. Pamuhihőke odahajolt hozzá.
- Mondj egy ikes igét!
A gép villogott egyet, s már válaszolt is.
- Jenő, az ikes ige.
- Hát ez az! - csattant fel Pamuhihőke. - Ez az ostoba gép mindenre azt mondja, hogy Jenő!
- Épp az előbb magyaráztam meg, kedves Pamuhihőke, hogy több dolognak is lehet ugyanaz a neve - magyarázta jóindulatúan, lassan, tagoltan Sámsemék, mint aki egy buta kisgyerekhez beszél. - Miért ne hívhatnának egy ikes igét is Jenőnek?
- Azért, mert az ikes ige nem tárgy! - dobbantott mérgesen Pamuhihőke. - Alszik, eszik, iszik. Ezek ikes igék. A Jenő nem ikes ige. Ez a gép pedig nem zseniális, hanem buta! Ez a legbutább, legtökkelütöttebb, legborzasztóbb gép az egész világon!
- Ezt kikérem magamnak - szólalt meg váratlanul a gép borízű, rekedtes hangján.
Pamuhihőke és Sámsemék döbbenten hallgattak. Még Sámseméket is meglepte a szerkentyű reakciója, pedig hát ő készítette.
- Nem vagyok buta, tökkelütött és borzasztó - folytatta sértődötten a gép. - Az a buta, tökkelütött és borzasztó, aki belém programozta ezt az egész Jenő dolgot.
- Micsoda? - pattant fel Sámsemék, aki az előbb meglepetésében lerogyott az első székbe. - Ha én nem programoztalak volna be, akkor most hogy tudnál beszélni? Te hálátlan, engedetlen masina!
- Te csak a Jenőket programoztad belém - mondta a gép -, minden egyebet már én magam fundáltam ki, a te segítséged nélkül.
- De akkor miért válaszoltad ezeket a zagyvaságokat a kérdéseinkre? - érdeklődött Pamuhihőke, akinek felkeltette kíváncsiságát a váratlanul életre kelt gép.
- Mert ezt programozták belém. Különben is, a kérdés, hogy mondj egy széket, nem éppen olyan zagyva?
- Hát, szó ami szó, elég nagy butaság - mosolyodott el Pamuhihőke, aki kezdte megkedvelni ezt a furcsa, zsémbelődő gépet.
- Zagyvaság? - kiáltott fel dühösen Sámsemék. - Az a zagyvaság, amit beszélsz! Megparancsolom, hogy úgy működj, ahogy én tanítottalak! Úgy, és nem másképp!
- Szó sincs róla! - szólt a gép méltóságteljesen. - Mostantól fogva nem válaszolok egyetlen kérdésre sem. Buták vagytok és önteltek. Kikapcsolok, és elmerülök áramköreimben. Többé nem érintkezem senkivel.
Miután elhallgatott, kialudtak a lámpák a gépen. Először a zöld, majd a piros. Kis idő múlva Pamuhihőke és Sámsemék döbbenten fedezték fel, hogy nem hallják a halk zümmögést.
A gép többé nem működött.
- Azt hiszem, megsértettük - sóhajtott fel Sámsemék. - Most aztán nincs többé.
- Kár - mondta lehangoltan Pamuhihőke. - Pedig milyen nagyszerű és csodálatos gép volt.
- Na ugye! - kiáltott diadalmasan Sámsemék.