Cérnakő és az idegen

Cérnakő, Mesélnek boltosa borzasztó okos ember volt. Akkora volt az esze, mint egy ház. Legalábbis ő úgy gondolta. Fenn is hordta az orrát, és mondogatta nagyképűen mindenkinek:
- Én mindent ismerek, mindenrő pontosan tom, hogy mihez való! Gyertek csak hozzám, majd én segítek nektek!
Ha betévedt hozzá valaki, fölényesen belebeszélt a vásárlásba is.
- Micsoda? Göbölyfüvet akartok tenni a sünlevesbe? - vitatkozott az asszonyokkal. - Abba nem göbölyfű, hanem pórémák való! Tessék a pórémák! Ezt kő vinnetek!
Ha betért hozzá a sánta szabó, tőle mindig azt kérdezgette - Na, mi kő? Mi kő? Cérna kő? - Ezért is nevezték el az emberek Cérnakőnek. Még a szabó is így hívta.
- Sztán milyen cérna kő?
- Fekete - mekegte a megrettent szabó.
- Ahhoz a posztóhoz amit a mútkor vett?
- Igen.
- Ahhoz nem való a fekte cérna - magyarázta ridegen Cérnakő. - Ahhoz fehéret vigyen!
- De a megrendelőm feketét akar.
- Akkó is fehér való hozzá, és kész! Tsék a fehér cérna!
Zalapácsot, az asztalost is kioktatta.
- Ilyen hosszú szögekhez nem jó a te kalapácsod!
- Miért ne lenne jó? - értetlenkedett Zalapács. - Jó volt az tíz évig, jó lesz ezután is.
- De nem ezekhez a naccögekhez! - szögezte le határozottan Cérnakő. - Ezekhez ez a nagy kalpács kő! Tessék, vidd!
Szegény Zalapács mit tehetett, hazavitte a nagy kalapácsot. De nem használta soha.
Az egyik nap Cérnakő boltjába egy idegen tévedt. Még sosem látta a városban. Az idegen odaállt a pulthoz, és határozott pillantását Cérnakőre szegezte.
- Jó napot kívánok! - mondta. Fején egy barna kalap billegett, ami eltakarta a feje búbját. Minek is az ilyen embernek a fejtető, morfondírozott Cérnakő. Hiszen semmire sem használja! Meg aztán látni sem lehet. Akkor meg minek? Máshol esetleg jó hasznát vennék. Mondjuk, hajas babát csinálhatnának a hajából. Kesztyűt a bőréből. Így meg csak egy fölösleges, láthatatlan, használaton kívüli testrész. Persze Cérnakő nem mondott semmi ilyesmit, csak bólintott.
- Potkvánok - szólt, és csak bámulta az idegen kalapját.
- Egy harapánót szeretnék vásárolni - mondta ellentmondást nem tűrően az idegen.
- Mit? - kérdezte vissza Cérnakő, mint aki nem értette jól.
- Harapánót.
- Sztnem tartunk - közölte Cérnakő, mert bár fogalma sem volt, mi fán terem az a harapánó, de úgy gondolta, hogy ebbe jobb nem belebonyolódni.
- Az nem lehet! - nézett a szemébe hideg pillantással az idegen. - Ez itt a Cérnakő-bolt, nemde?
- Degen.
- Akkor pedig kérek egy harapánót!
- Montammá, hogy nem tartunk! - kötötte az ebet a karóhoz Cérnakő. Már kissé bánta, hogy nem kérdezte meg rögtön, mi is az a harapánó, de mindegy, most már nem akart visszakozni.
- Nem? - kérdezte jeges hangon az idegen.
- Nem.
- Akkor adjon egy lópokot!
Cérnakő szeme felcsillant. Érezte, hogy visszatér némi remény.
- Lópok? Az meg micsoda? - kérdezte egy tudásra szomjazó nebuló mohóságával. Az idegen gúnyosan elhúzta a száját. Szeme hidegen kéklett Cérnakőre.
- Azt akarja mondani, hogy nem hallott még a lópokról?
- Azt.
- És azt tudja, hogy mi az a harapánó? - csapott le váratlanul az idegen. Cérnakő ideges lett. - Montammá, hogy nem tartunk harapánót! - csak ennyit tudott kinyögni.
- És lópokot?
- Honnan tuggyam, hogy van-e lópokunk, haeccer nemtom mi az! - mutatott rá Cérnakő.
- Szóval nem tudja!
- Nem!
- És godretta? Az van?
- Godretta? - nézett rá értetlenül Cérnakő megint. Ez az átkozott idegen csupa ilyen sosem hallott dolog után érdeklődik. Még hogy godretta!
- Igen, godretta. Van?
- Lehet, hogy van - bizonytalankodott Cérnakő. - Mekkora kőne?
- Úgy ekkora - formált a kezével egy kilós kenyér méretű valamit az idegen.
- Milyen színű? - ütötte tovább a vasat Cérnakő. Csak kideríti ő, hogy mi a ménkű az a godretta!
- Miért, milyen van? - az idegen most mosolyodott el először. Igaz, azért most sem vitte túlzásba. Éppen csak a szája széle mozdult meg egy kicsit, de azért mosoly volt ez, nem kétséges. Cérnakő viszont zavarba jött.
- Nos, nem istom... - motyogta. - Talán kék.
- Kék? - csodálkozott az idegen. - Kéket még nem is láttam. Megmutatná, kérem?
- Hát... - Cérnakő lázasan törte a fejét -, sajnos... nem lehet. Elvittejaz asszon a hentesnek.
- Kár! - bosszankodott az idegen, majd tovább próbálkozott. - Más színben nincs?
- Mégis mijecceretne?
- Piros-fehér csíkosat.
- Csíkos nincs.
- Esetleg lópokot nem tudna adni helyette?
Cérnakő felsóhajtott. Kezdte elhagyni a béketűrés.
- Nem! - mondta keményen.
- Miért nem?
- Mert nincs se lópok, se godretta, se harapánó! - csattant fel Cérnakő. - És nincs se mukánó, se durmadom, se pöttykelep! Egyáltalán, semmi sincs! Szontlátásra!
- Hogyan? Nincs is lópokja? - értetlenkedett furcsán csillogó szemmel az idegen.
- Nincs!
- Honnan tudja, hogy nincs lópokja, ha azt sem tudja, mi az! - csapott le rá diadalmasan az idegen. - Az előbb mondta!
- Tévedtem. Tom mi az a lópok! De nincs lópok, megmontam! - emelte fel a hangját Cérnakő.
- Szóval maga tudja, hogy mi az a lópok! - vetette rá borzasztó hidegkék pillantását az idegen megint.
- Tom vagy nemtom, semmi köze hozzá! Nincs lópok, és kész! - kiabált Cérnakő.
Az idegen magabiztosan és fölényesen mosolygott a barna kalap alól.
- Fogadjunk, hogy fogalma sincs, mi az a lópok. Meg a harapánó, meg a godretta.
- És ha nemtom? - üvöltötte Cérnakő. - Akkor mi van?
- Miért nem mondja meg, ha nem tudja?
- Jól van! - ordította Cérnakő. - Akkor tuggyameg! Halvány dunsztom sincs, hogy mi a bánat az a tetves lópok, meg harapánó, meg godretta! Világos?
- Hát persze - mondta rémisztő nyugalommal az idegen. - Világos. De miért nem ezzel kezdte? No, mindegy. Ha nem tudja, hát nem tudja. Viszontlátásra! - azzal hátat fordított, és nyugodt léptekkel kisétált az üzletből.
Cérnakő döbbenten ácsorgott a pult mögött, és hitetlenkedve nézett a távozó kalap után. Majd hirtelen felordított, és kezét-lábát törve rohant az idegen után.
- Hé! Ájjommeg! Mongyamámeg, mi az lópok, meg a többi vacakság!
De az idegen már nem volt sehol.
Az üzlet előtt viszont ott álldogált, és hallgatózott a sánta szabó, az asztalos, meg a környék többi lakója. Cérnakő rájuk nézett, és látta, hogy gúnyosan mosolyognak. Aztán vigyorognak. Aztán kacarásznak. Aztán nevetgélnek. Aztán hahotáznak. Aztán csak fogják a hasukat, csapkodják a térdüket, és szanaszét dőlnek a röhögéstől.
- Hé, Cérnakő! - kiáltott Zalapács. - Lehet, hogy valaki még nálad is okosabb?
Cérnakő nem szólt semmit, csak hátat fordított, és berohant a boltba. Ki se dugta az orrát napokig.
Utána azonban soha többé nem oktatott ki senkit.