A szférák zenéje

Mihó néni mostanában gyakran hallotta a szférák zenéjét. A csodálatos, hívogató dallam hol innen, hol onnan szólalt meg, legutóbb például a tejfölösdobozból, amikor kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját. De hallotta már a teagőzzel felszállni vagy ezüstösen csilingelni a vízcsapból.
Az idős zenetanárnő bizonyos volt abban, hogy földöntúli zenét hall, hiszen a belőle áradó nyugalom és varázslatos szépség nem lehet emberi elme szüleménye.
- Ugye, te is hallod, Géza? - fordította fejét a reggelizőasztalnál férje megüresedett széke irányába. Épp egy éve, hogy egy holdtalan decembervégi hajnalon nem ébredt fel többé. Mihó néni azóta is megterített neki minden vasárnap, ugyanúgy mint azelőtt majd ötven éven át.
- Ma vadast főzök zsemlegombóccal - motyogta maga elé, - amit úgy szerettek Zolival.
Miután kora délutánra hazabuszozott a temetőből és megebédelt, Mihó néni rendet tett a konyhában, majd egy könyvvel a telefon mellé kuporodott. Az évfordulón még a szokásosnál is türelmetlenebbül várta fia hívását. Legalább távolban élő unokái hangját hallja, ha az új állás miatt idén nem is jöttek haza az ünnepekre. A lámpafénynél nehézkesen olvasott, mégis kellett valami, hogy elnyomja a nyugtalanságát. Később a tévét is bekapcsolta.
Egész délután a kisasztal mellett gubbasztott, de csak szürkületkor keseredett neki igazán. Zoli ilyenkorra már mindig hívta. Lehet, hogy be kellett mennie az irodába, csitítgatta magát, aztán az idős asszony mégiscsak sírva fakadt. Egy óra is eltelt mire úgy-ahogy ismét összeszedte magát.
- A gyógyszerem - jutott hirtelen az eszébe, és átcsoszogott a másik szobába az éjjeliszekrényhez. Amint leemelte a műanyag gyógyszeresdoboz tetejét, ismét felcsendült a jólismert, elragadó dallam.
- A szférák zenéje! Milyen különös, csodás kíséret lenne... - merengett Mihó néni hosszasan, a dobozt már-már derűsen forgatva kezében. Még akkor is mosolygott, amikor negyednap a szomszédok rátaláltak.