Kétely

Isten egyszer egy szemhunyásnyi időre a tenyerébe vette a Földet, hogy megtudja mi minden történt rajta mialatt messze járt. Más teremtményei is voltak szerte a világegyetemben, és amúgyis rengeteg dolga akadt, így évmilliók is elteltek mire visszajutott ugyanoda.
A Teremtő látta milyen sokan vannak az emberek, hogy ellepnek minden talpalatnyi területet. Látta az éjszaka milliónyi mécsesként villódzó városaikat, az indaként szertefutó útjaikat, az atomerőműveiket, és látta a porból és sárból tapasztott kunyhókat, a cserepes földön felhúzott végeláthatatlan sátortáborokat. Látta a lefolyókon ellocsolt folyamokat és látta a lárvákkal teli pocsolyákból szomjukat oltókat. Egy meztelen gyermeknek légy szállt a szemére, egy másik saját felhőkarcolójában született meg a Hudson partján.
Isten lehunyta a szemét. És ekkor meghallotta az eltűnt népek nyelvén elhangzó utolsó mondatokat, a nyílvesszők és a lövedékek suhanását, a kardcsörgést és az anyahajók verte hullámok csobbanását.
Amikor pedig ismét felnyitotta, meglátta a karcsú mecseteket, az égre törő templomkereszteket, a fehér zsinagógákat, a dzsungelben emelt szentélyeket. És végül meglátta a tiszteletére emelt oltárok előtt hozzá fohászkodók millióit.
- Vajon miért? - kérdezte Isten, majd sietősen továbbállt.