Reménysziget

Mottó: Ha elfogy minden remény, akkor előjön a cinizmus, s mint egy lepel úgy borul rá az emberre. Nem nagy dolog ez, csak a lélek hal meg tőle A cinizmus, előbb üressé tesz, majd lassan újra megtölt, félelemmel, gyűlölettel s gonoszsággal.

A világot a Jó és a Rossz alakítja, a két erő összege mindig állandó. Ha a Jó kerekedik felül a Gonosz egy időre visszaszorul de, el nem tűnik soha, s ez így van fordítva is. A kiüresedett, kiábrándult ember elfordul a jótól, s mivel így a gonosz teret nyer benne, át is veszi az irányítást, az egyén lelke fölött. A cinizmus a gonosz szolgája feladata pedig, hogy a maradék jóságot is kiirtsa az emberből, mielőtt a gazda megjelenne, és birtokba venné azt.
Ha cinizmus elvégezte dolgát, a Gonosz nekilát felépíteni palotáját. A félelemből és gyűlöletből épülnek a falak, és a hazugság tartja össze őket. Ha a ház kész a gonosz beköltözik abba, ami valaha a lélek volt, s irányítja azt, aki valaha Ember volt. Ekkor már nincs visszaút. A Gonosz diadala teljes, a lélek elveszett. A Világ a pedig a sötétség felé tolódik.
De, mivel ahol fény van ott árnyék is, ebből kiindulva ott ahol árnyékot vet a sötét ereje, lennie kell egy zugnak ahol a fény még nem hunyt ki. Ez a Remény Szigete, a háborgó fekete tengerben. Egy amolyan szent hely, ahová a gonosz nem ér el, s ahová száműz minden emberi jóságot. Hiszen valamekkora jóság minden emberben van, még a gonosz által teljesen megszálltban is, ahogyan a legigazabb lélekben is ott lapul a sötétség valahol mélyen.
Furcsa egy hely a Remény Szigete, afféle börtön, de mégis a szabadság utolsó bástyája.
Lakója ki egykor a lelket uralta, s az ember cselekedeteit irányította most, mint öreg vándor ül a partján, s egyre csak bámul a semmibe, magában a szép napokon merengve. A szél mindig fúj itt, a félelem szele ez. Vad dühöt és pusztító átkok szavait visszhangozza. S nyomában a bánat esője jár.
De ő ott a parton nem fél, ha fázik, felveszi öreg bátorság kabátját mi itt ott már lyukas de azért még melegít, s türelem kucsmáját a fejébe húzva beszélni kezd, mintha imádkozna, olyan ekkor. Szépen, s igazul szól, s a csoda megtörténik, az eső eláll, a szél pedig elcsitul, s most már, mint jámbor gyermek simogatja arcát. A felhők közül előjön a nap, s a sziget megtelik fénnyel A Jó csendesen mosolyog, kineveti a Gonoszt. S az nem tehet semmit. Hatalma ezen a szigeten megtörik.
Néha eljön hozzá, egy-egy Emlék, furcsa szerzetek ők, mindig van egy történetük, hol kellemes bizsergető, hol pedig szomorú lehangoló, de hát az Emlékek már csak ilyenek. Nem szólnak semmit, leülnek szemben a Jóval, s halkan megfontoltan beszélni kezdenek. „Abban az időben mikor ez történt…” mindig így kezdik, s folytatják egészen addig, amíg el nem unják magukat, ilyenkor felállnak s köszönés nélkül, mint amilyen hirtelen jött távoznak. A Jó nem haragszik ezért, tudja ha az emlékek előjönnek, nincs mit tenni, engedni kell, hogy elmondják amit akarnak, különben megsértődnek, s nem jönnek többet, makacs szerzetek az emlékek, de érzékenyek is, s ha igazán megsértődnek inkább meghalnak, de nem bocsátanak meg soha s ha így történik helyettük a felejtés jön. A Jó fél a felejtéstől, ezért vigyáz úgy az Emlékeire, nem akarja elveszteni őket. már csak ezek vannak neki , s ha ők is elhagyják, nem tudja mi lesz. Ha erre gondol, összébb kell húznia magán a kabátot, mert újra elered az eső, s feltámad a szél.
Ha nagyon szomorú, ha az Emlékek, túlságosan mélyen megérintették szívét, akkor olvasni kezd, de nem csak magánk, mindenkinek. A múltnak, s a jövőnek olvas fel a Hűségből, vagy a Becsületből, erő van szavaiban, s Remény, ez táplálja a sziget lelkét, s a sziget pedig az övét. Egymás nélkül elvesznének, de amíg a sziget áll a Jó is él, és amíg a Jó él a sziget is állni fog. S addig a Gonosz tehetetlen.
Ez a törvény. A Jó érti a törvényt, és te?