A Nap sütkérezik az égen, élvezi, hogy milyen szép meleg van…
Megfigyelted már, hogy amikor jó az idő, akkor a Napocska is milyen boldog? Ragyog, és ujjongva fényeskedik a képe. Bezzeg, ha sötét hidegség borúja ráncolja az eget, akkor ő is elbújik, és összehúzza magát kicsire. Félősen tekintget félig zárt szemhéja alól a földre, és komorkodik mélabúsan, epekedve, hogy végre kitáruljon az ég. Hogy végre élvezhesse ő is a szívet simogató meleget. Ám ha eljön a várva várt fény és derű, akkor bezzeg csak úgy izzik az orcája a gyönyörtől!
Bizony, ilyen érzékeny lélek ez a Nap.
Nem is csoda. Gondold csak el, milyen rossz lehet neki. Üldögél ott fenn a magasban, távol a földiektől, egyedül, magányosan. Láthat mindent, de részt mégsem vehet benne. Nincsen barátja, testvére, rokona, ismerőse. Csak a vágyai maradnak. Álmok, melyek sosem valósulhatnak meg. Hogy egyszer, csak egyszer, álruhában leszállhasson a földre, és bóklászhasson az emberek között. Hogy végre beszélgethessen velük. Hogy nevethessen, ha nevetnek, hogy együtt sírjon a bánatukkal, és szelíd szóval vigasztalja a keseredetteket.
Ehelyett csak csücsül az ég neki rendelt pontján, és álmodozik. Tűnődik arról, hogy meglesi egyszer az éjszakát. A Holdat, a csillagokat, a földön pislákoló fényeket. Mert nem látta még sohasem, hiszen saját fényével eltakarja őket.
És közben titkon tudja, hogy ez örökre csak álom marad.
Mégsem búsul. Csak kacag bele a világba, mint egy gondtalan, tiszta szívű, mit sem sejtő gyermek.
…miért nem tudunk néha mi is olyanok lenni, mint a Nap?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése