A kis pesti zsoké és a Fáraó leánya

Az egyszerű, kis pesti Zsoké beleszeretett a fehérhúsú Fáraó leányába.
- Ó, Fáraó leánya, szeretlek - mondta, hogy a másik is tudja, ne csak ő, mert úgy az igazi.
- Ó, te Zsoké! Apám, a rettenetes haragú Piramisok Ura megölet, ha így beszélsz - felelte erre a fehérhúsú Fáraó leánya, mert ő ilyen jószívű volt.
- Te drága! - könnyezett a kis, pesti Zsoké és még jobban szerette a fehérhúsú Fáraó leányát. - Mit tegyek, hogy legalább megcsókolhassalak, te pici palindrom-dromedárka, te?
- Nem tudom - szólt a Fáraó leánya, és a felhőket nézte, mert azok olyan szépek.
- Ó, nyércmosolyú Fáraó leánya, mégis mit tehetnék érted, hogy elnyerhessem csókodat? - kérdezte a kis, pesti Zsoké és nagyon bús volt azzal a szerelmes szívével.
- Hozd le nekem a felhőket - kérte a fehérhúsú Fáraó leánya, és a kis, pesti Zsoké lehozta neki a felhőket, mert mindent megtett volna a szerelmeséért, és azt kérdezte.
- Mit kérsz még, hogy megérinthessem orcád az ajkammal?
- Nem sokat - mondta a fehérhúsú Fáraó leánya csendesen, mert ő nagyon szerény volt. - Hozd el nekem a csiu-csiu madarat, ami a halálról énekel.
És a kis, pesti Zsoké elhozta neki a csiu-csiu madarat, ami a halálról énekel, és azt kérdezte.
- Most már megcsókolhatlak, ó Fáraó leánya?
- Mindjárt - szólt a fehérhúsú Fáraó leánya -, csak előbb hozd el nekem a diu-dingut, ami soha nem hunyja le a szemét.
És a kis, pesti Zsoké elhozta neki a diu-dingut, ami soha nem hunyja le a szemét és megkérdezte.
- Édes Fáraó Leánya, ugye most már elnyerhetem csókodat?
- Tiéd az ajkam - szólt szemlesütve a fehérhúsú Fáraó leánya, aki most nagyon szép volt.
A kis, pesti Zsoké boldogan zárta karjaiba a fehérhúsú Fáraó leányát és megcsókolta. Abban a pillanatban a Fáraó leánya átváltozott varangyos békává és azt mondta.
- A rettenetes haragú Piramisok Ura megrontott engem, és neked köszönhetem, hogy megszabadultam e rontástól. Köszönöm, amit értem tettél! - azzal elugrált, mert neki az most nagyon jó volt.
A kis, pesti Zsoké pedig egyedül maradt a felhők között a csiu-csiu madárral, ami a halálról énekel és a diu-dinguval, ami soha nem hunyja le a szemét. Sóhajtott egyet és elindult a mezőn, amin annyi szép virág nyílik, de nagyon vigyázott, nehogy véletlenül eltapossa a Fáraó leányát, akinek olyan fehér volt a húsa, mint a friss hó.