Csoda történt I.

Képzeljétek, ma csoda történt velem! Elmesélem. Illetve, lehet hogy nem végig, mert kevés az időm, rohannom kell, de azért amire jut, azt leírom.
Szóval. Este üldögéltem az íróasztalomnál, ugyanis van nekem, meg saját szobám is, abban van az íróasztal. Az ablak nyitva volt, mert nagy a meleg, meg aztán azt is szeretem, ha a csillagok beköszönnek az ablakon. Hát most tényleg beköszöntek. Amint ott üldögéltem, először nem is hallottam a hangot, ami nem is volt több némi rezdülésnel, de később már hallottam. Amikor még nem, akkor csak láttam. Persze nem a hangot, mert azt nem látja az ember, hanem azt az apró valamit, ami elém repült, egyenesen a füzetre, amibe írtam. Először azt hittem szarvasbogár, de nem.
Egy apró, picike űrhajó volt. Akkora, mint egy gyufaskatulya. Egészen úgy nézett ki, mint a filmekben, igaz azokban is sokféleképpen néznek ki, ennek négy lába volt meg két füle. Ebben némileg eltért a filmes űrhajóktól, igazából elég muris látvány volt azzal a két füllel. Hiszen minek egy űrhajónak fül, nem igaz? Aztán rájöttem, hogy nem is fülek azok, hanem valami szárnyak. Talán.
Az űrhajóból leereszkedett egy kötélhágcsószerűség, nem létra volt, amit várt volna az ember, hanem olyan ingó-bingó micsoda, és lemászott rajta egy kis emberke. Egészen úgy nézett ki, mint mi, csak kicsi volt.
De nem sokáig. Körülnézett, hirtelen pattant egyet valami, és egy akkora ember állt előttem, mint én magam. Csak nem fiú volt, hanem lány. Bár kicsit furcsa volt, mert átlátszó volt egy picit. Nem teljesen, de mégis... Meghajolt előttem, széttárta a kezeit és mutogatni kezdett. Igazából fogalmam se volt, mit akarhat. Aztán nagy nehezen rájöttem, mert mindig a szája elé mutogatott. Azt akarta, hogy beszéljek. Persze először összevissza dadogtam, hiszen mi a fenét mondjon az ember fia egy ilyen hirtelen ideszakadt idegenlányának? Mondtam neki, hogy én ki vagyok, meg hogy isten hozta, meg ilyenek. Először figyelmesen hallgatott, aztán otthagyott, és elkezdett nézelődni a szobámban. Fel-felvett egy tárgyat, megtapogatott pár dolgot, olyan volt, mint a nagynéném, aki mindig más holmijából turkál, igazán utálom. Közben meg csak vigyorog azzal az agyonrúzsozott szájával. Brrr!
De ez az emberke nem vigyorgott, hanem kihúzott egy könyvet a polcomról, kinyitotta, és úgy fülig ért a szája mindjárt, majdnem kettévágta a fejét. Vagyis végül is vigyorgott ez is. A kezembe nyomta a könyvet, és hevesen mutogatni kezdett.
Mit akarhat? Csak nem azt, hogy olvassak neki?
Kicsit bizonytalanul olvasni kezdtem.
Na, innen majd folytatom, csönget a Peti, aki elvisz az autóján. Edzés lesz. Ma ugyanis nem dolgozik, és engem fuvaroz.