Csoda történt II.

Történetemet ott hagytam abba, hogy olvasni kezdtem a kis emberkének. (Igaz, majd akkora volt, mint én, mégis valahogy olyan "kisember" benyomását keltette.) Egy mesekönyv volt, a Pamuhihőke és Sámsemék (imádom már a címét is), de aztán egyszer csak kikapta a kezemből, hihetetlen gyorsasággal végiglapozta, majd visszatette a polcra, és kivett egy másikat.
- Ezt olvasd most - mondta.
Egészen megrökönyödtem. Tud beszélni!
- Olvasd! - sürgetett.
Tovább folytattam az olvasást. Csíkszeredai utikalauz volt. Úgy negyed óra múlva ezzel is végigjátszotta, amit az előzővel művelt.
- Kész - közölte elégedetten - Most már ismerem a nyelveteket.
Vagyis az emberke - mint később megtudtam Minyo volt a neve - megtanult magyarul. Persze ő nem tudta, hogy az a nyelv, amit megtanult a magyar, de lehet, hogy tudta. Végül is miért ne tudta volna..., ha már ismerte a nyelvet, azt a szót is ismernie kellett, hogy magyar. Szerintem.
Mint elmondta, ők nagyon gyorsan tanulnak, és a beszédből, a mondatfűzésből és persze a könyvek betűiből mindent ki tudnak következtni. Mert neki nem kellett ám több, mint egy perc egy könyv elolvasásához! Éppen csak átlapozta, és már tudta is! De jó lenne, ha én is így tudnék tanulni! Vajon miért rögzít az emberi agy olyan lassan?
Sokat beszélgettünk Minyoval. Azt mondta, hogy egy messzi bolygóról jött, aminek Efein a neve. Vagy valami ilyesmi. Elég furcsán beszélt, olyan gurgulázó hangokat adott ki, mint egy iszapos mocsár, nehezen értettem.
- Ez azért van - magyarázta nekem-, mert én eredetileg sokkal kisebb vagyok, mint ti, emberek. Ahhoz, hogy akkora legyek, mint te, lazábbá kell tennem a molekulaszerkezetem. Hiszen a meglévő kevés anyagból kell ezt a nagy testet felépítenem. Ezért aztán nem is működik olyan jól, mint a tiétek. Meg hát fogam sincs.
- És... azért vagy ilyen... átlátszó? - kérdeztem. Mert, ha nem mondtam volna még, olyan furcsán lebegő, fátyolszerű teste volt.
- Igen - válaszolta, és nevetett. Legalábbis azt hiszem, hogy nevetés volt az a fura öklendező hangbuborék, amit kiadott.
- És mit kerestek itt? Elpusztult a bolygótok, és új hazát kerestek?
- Dehogy - gurgulázott. - Ez egy társasjáték.
Ezt nem értettem. - Miféle társasjáték?
- Tudod, nekünk mindenünk megvan, nem kell dolgoznunk, mint nektek a betevő falatért. Hiszen láthatod, hogy sokkal fejlettebbek vagyunk nálatok! Ezért aztán, hogy ne unatkozzunk, különböző társasjátékot eszelünk ki.
- És ennek a játéknak mi a lényege?
- Bolygók gyűjtése - bugyborékolt vidáman. - Amelyikünk egy év alatt a legtöbb bolygót tudja begyűjteni, az nyer.
- Lefényképezel minket? - érdeklődtem.
- Dehogy! Összezsugorítalak akkorára, hogy beférjetek az űrhajóba. Aztán hazaviszlek benneteket. Van egy gyönyörű nagy üveges szekrényem, ott tartom az összegyűjtött bolygóimat. Ti lesztek a tizenkettedik!
Nagyon megijedtem. - Csak nem fogsz elpusztítani minket!
Ha lehet, még jobban nevetett, mint addig. - Ugyan már! Észre se fogjátok venni, hogy mi történt veletek! Nemcsak a Földet, hanem az egész naprendszert lekicsinyítem! Persze, ha sikerül... - kicsit elkomorodott. - Tudod, néha valamiért nem sikerül... Még nem tudtam rájönni, hogy miért... De hát nem lehet mindig balszerencsém! Gyönyörű kis játékom lesztek! Úgyhogy jobb, ha készülsz a nagy utazásra!
Amikor ezt kimondta, újra olyan kicsi lett, mint előtte. Akár egy hangya. Elindult az űrhajó felé. Fellépett a kötéllétraszerű valamire, egyik kezével belekapaszkodott, majd visszafordult, és vidáman búcsút intett a másikkal. Talán még mondott is valamit, de azt nem hallottam. Hirtelen nagyon megijedtem, hogy a következő pillanatban összemegy az egész Föld, az emberek, az állatok és minden. Nem is gondolkoztam, csak felkaptam a könyvemet, és minden erőmmel lecsaptam vele az űrhajóra, a kötéllétrára és a rajta lógó, felfelé igyekvő Minyora.
Így állhattam néhány percig, egészen kifulladva. Alig mertem felemelni a könyvet. Csak egy apró pacni mutatta a helyet, ahol azelőtt az űrhajó volt.
A könyvemen még ma is látszik egy apró maszat, egy másik világ utolsó maradéka.
Azóta is azon gondolkodom: lehet, hogy megmentettem az emberiséget?