Fojtatásos krimi

Hajnali három óra volt. Esetleg másfél. Esetleg nem. Egy biztos: egy biztos nem. Az már elmúlt. Szóval nagyon késő volt, azaz igen korán. A felügyelő otthoni telefonja kegyetlenül felcsörgött. Hatalmasat csapott vekkerére, aztán felvette a kagylót.

- Felügyelő úr, a feleségem megölte magát!
- Ugyan már! Nyugodjon meg, biztosíthatom, hogy semmi bajom. Élek. Vagy hazudott a felesége, vagy valaki mást ölt meg és csak hiszi, hogy engem. Nem csoda, hisz nem ismerem őt, és gyanítom, ő se ismer engem, így aztán könnyen összetéveszthetjük egymást. Mindenesetre köszönöm, hogy aggódott...
- De felügyelő úr, nem önt ölte meg, hanem saját magát!
Kis csend lett.
- Nos, így azért más a helyzet. És mondja csak, hogyan csinálta? Netán átvágta a torkát, mint sz**t a palánkon?
- Önöknek van palájuk?
- Igen, nemrég kaptuk. De most ez a fontos?
- Nem.
- Nézze, én megszoktam a kihallgatáson, hogy nekem egész mondattal felelnek. Tehát: most ez a fontos?
- Nem.
- Ne haragudjon, én is szeretem az egész mondatokat.
- Igaza van. Nem, nem ez a fontos.
- Mostosan, ha lehet...
- Nem, most nem ez a fontos. De most ez a... eh, hagyjuk.
- Egyébként a feleségem megfojtotta magát.
- Mármint... saját magát?
- Persze. Ki mást?
- Hát... vagyunk néhányan...
- És mégis. Ő őt választotta.
- Senki mást nem tűrt megölni maga körül.
- Ez érdekes. Na várjon, odamegyünk. De előbb felkelek. Biztos, ami biztos.
A vizsgálat végeztével a felügyelő rászegezte tekintetét a férjre, és szúrósan nézni kezdte.
- Nem hiszem el, hogy a felesége csak úgy megölte magát.
- Pedig így történt és úgy is maradt. Láthatja a kezei még most is a torkán. És azóta is
halott - vont vállat a férj.
- Akkor is furcsa.
- Mi ebben a furcsa?! Ugyan már mi?! Szomorú volt mostanában, úgy érezte, eleget élt. Én kimentem a fürdőszobába, és mire végeztem, ő is. Pedig később kezdte.
A felügyelő konokul csóválni kezdte a fogát, de úgy, hogy ment vele a feje is, az egész. Így szeretett gondolkodni. Nem lehetett ezt sokáig bírni a férj megtört.
- Na jó, üljünk le, elmesélem, hogy történt. A feleségem valójában engem akart megfojtani, csak éppen eltévesztette a nyakakat.
- Aha. Tehát azt mondja, gondatlanságból elkövetett öngyilkosság lenne? Én azt mondom: nem. Hiszen hogyan keverhette volna össze a maga nyakát a sajátjával?
- Sötét volt. Nagyon.
- Na de miért volt sötét? ...Na? ...Miért?
- Mert nem égett a lámpa.
- És miért nem égett?
A férj lehajtotta a fejét.
- Mert maga lekapcsolta! - dörrent a felügyelő. - Hogy összetéveszthesse a nyakakat! Ez gyilkosság.
- De hát ő fojtotta meg magát!
- Végig?
- Végig.
- Észre sem vette, hogy tévedett?
- De. Csakhogy mikorra észrevette, hogy kinek a nyakát szorítja, már nem volt ereje elengedni.
- Ezt akarja bemesélni? Nekem?! Hiszen akkor épp gyengül valaki, tehát növekszik az általános nemcsinálási vagy abbahagyási ereje!
- Igen, normális esetben. Csakhogy, felügyelő úr, maga nem ismerte a feleségemet.
- Tudom.
- A feleségem tulajdonképpen nem is akarta abbahagyni az önfojtást, még akkor sem, amikor észrevette. Nagyon makacs volt, sose tudta beismerni, hogy tévedett. Gondolhatja, hogy abban a helyzetben meg pláne nem. Összeszedte az utolsó erejét, és inkább agyonfojtotta magát - magyarázta a férj nagyot bólintva. - De ha belegondol felügyelő úr, a feleségem egyébként sem bírta volna lefejteni a kezeit magáról. Hisz mivel? Mindkettővel fojtott. Talán ha van egy harmadik keze, még most is élne, de hát... kettővel született.
Csend telepedett rájuk.
- Hát így már hihetőbb - szólalt meg a felügyelő. - Örülök, hogy nem próbálta elhitetni: görcsöt kapott a felesége keze.
- Ugyan, a boncoláskor úgyis kiderült volna.
- Nos, ha így áll a dolog, akkor magát úgyis felmentenék, hiszen ha le is kapcsolta a villanyt, a felesége mégis rájött, hogy kit fojt, éppen ezért tudta végigcsinálni, tehát szándékosan lett öngyilkos. Viszont arra még mindig nem felelt, hogy miért akarta a felesége megfojtani magát.
- Mert... ideges volt - felelte a férj idegesen.
- De miért volt ideges?
- Várjunk csak... miért is... no lám...
- Halljam!
A férj nagyot sóhajtott, vállai leroskadtak.
- A feleségem egy héttel ezelőtt titkos megbízatást kapott névtelen levélben, hogy öljön meg valakit jó pénzért. Elvállalta. Tegnap megkapta az áldozat nevét. A saját neve volt. Odalett a pénz.
- Aha. De ettől miért lett ideges?
- Mert én írtam a leveleket
- Megmondta neki?
- Sajnos, igen.
- Miért?
- Kicsúszott a számon. És ettől lett csak igazán ideges, hogy ilyesmire költök. Meg ha megölné magát rám szállna a pénz, holott semmit nem tettem érte. Pedig azt a pénzt én kerestem, felügyelő úr.
- Hát igen. Szóval akkor... végső soron a felesége teljesítette a megbízatást, bár nem ezt akarta.
- Pontosan.
- Csakhogy ez öngyilkosságra való felbujtás!
- De nem ítélhetnek el, ilyen nincs a törvénykönyvben.
- Ilyen tényleg nincs. - ismerte el a felügyelő.
Ekkor az egyik rendőr belépett a szobába, és a felügyelő fülébe súgott valamit.
- Vagy úgy! - mondta a felügyelő vészjóslón és a férjhez fordult. - Maga részben igazat beszélt, de csak részben. Elmondom hogyan is történt ez az egész. Maga felidegesítette a feleségét a végletekig, készakarva. A szerencsétlen asszony magának esett, hogy megfojtsa. El is kezdte, ám maga akkor lefeszítette a torkát markoló kezeket és fokozatosan, araszról araszra közelítve áttette a felesége nyakára, aki borzasztó dühében tovább fojtott, mert maga tovább idegesítette. Szó sem volt arról, hogy összekeverte a nyakakat, ebből következőn nem abból volt ereje, hogy a tévedését nem tudta belátni, hanem a felidegesítés volt olyan mértékű, hogy nem tudta abbahagyni. Maga gyilkolt. Ez egyértelműen FOJTATÁS.
- Hogyan jött rá felügyelő úr?
- Nem kapcsolta le a villanyt. A szemközti szomszéd egy pillanatra sem látott sötétséget, tehát nyakkeverés se történhetett. Ej maga, maga... hát minek kellett ezt világosban csinálni?
- Mert én is ideges voltam. Féltem, hogy összekeverem a nyakakat.